Visszatérés?

Sziasztok! 

Az utóbbi időben ismét felütötte a fejét nálam az irhatnék, és eszembejutott ez a bizonyos.. "Whatever". 

Érdekelne titeket egy további folytatás? A történet meglepően összeszedetten le volt irva vázlatban, igy az ötleteim tömkelege áll rendelkezésre.. :)

Köszönök mindenfajta visszajelzést, remélem az elmúlt 4 év.. jól telt nektek is! ;)

Becka

16. Whatever

Az az idő semmilyen volt. Az a tipikus minden van, de semmi sincs. Tudjátok, amikor a napjaid azzal telnek, hogy hazaérsz, és neki dőlsz az ajtónak, és nincs kedved beljebb menni, mert tudod, hogy ahogy lépsz egyet, érzed a nyomást. Érzed, hogy tanulnod kell a másodfokú egyenleteket, a gyökvonást, a memoritereket, az angol irodalom nagyjairól kell olvasnod, házi dolgozatot írni egy bizonyos történelmi pillanatról, dátumokat tanulni a II. világháború idejéből, szélességi fokokat fújni fejből.. és amíg a küszöbön állsz, addig ez megszűnik. Nem vagy se kint, se bent. Nincsenek kötelességek, sem magánéleti gondok. Amíg a küszöbön állsz, nem vagy egy lúzer, a szerelmi életedet illetően. Nem vagy egy hazug barátnő, sem egy olyan hug, aki csak hátráltat. Nem vagy betáblázva tanulnivalókkal, követelményekkel. Csak egy lány vagy, a küszöbön. 

Ezt a pillanatot szeretem máig is legjobban a hazaérkezésben. A saját "se kint, se bent" pillanatomat. Mert utána megy minden tovább..

Azokon a napokon ugyanazt csináltam. Haza értem, tanultam, kávét ittam, tanultam, egy picit gondolkoztam, majd minden nap, körülbelül ugyanabban az időben, Mickeyval beszéltem telefonon. Valószínűleg tudta, hogy akkor van a törés pontom. Felhívott, néha csak 3 mondatra, és lerakta. De ez is elég volt a következő reggelig. Túléltem, mert muszáj  volt. Túléltem, mert nem akartam az önsajnálatomba merülni. Túléltem, mert célként nem Ő lebegett előttem, hanem a bizonyítványom. És ez némi kép segített. De voltak gyenge pillanataim. Például az álmaim. Azokat nem irányíthattam, így egy idő után mindennaposak lettek a "vele töltött" éjjelek. Álmodtam róla, mert tudatalattimat nem irányíthatom. 

Vizsga időszak. Hétvégi zsúfoltság. Lefőtt kávé illat. Mikrózott kaja, ami kihűlt. Kimerültség. Tanulás. Szótárazás. Magolás. Fáradt vagyok-elegem van életérzés. Gondolatelterelés gyanánt bömbölő zene, persze csak abban a kevés időben, ami marad. Alvás, evés, alvás, ismétlés.

Pörög minden, tartom a tempót, de már nem bírom sokáig. Mickey gyakran lóg nálunk, hivatalosan is a tanulótársam lett. Luke föciből segít. Ash pedig azzal, ha nem látom. Most a tanulásra kéne összpontosítanom, de így is nehéz. Ha valaki felé érzéseket táplálsz, akaratlanul is mindig rá gondolsz. Tudatalatt vagy tudatosan, de nem szabadulsz tőle. Ha nem látod, csak magadat kínzod, de legalább nem futsz fölösleges köröket. Luke is tudja ezt. Próbál segíteni. Értékelem, meg minden, de azzal nem jutok előrébb, ha bemagoltatja velem egész Dél- Amerika adatait..

A történelem szar. Gyűlölöm. És Asht is, mert neki megy. És Michaelt is, mert elmondta neki, hogy szenvedek vele. És az emiatt keletkezett ciki szituációt is. De komolyan sok gáz helyzetem volt, de ez mindenen túltesz. Most is mi ez? Sétálok haza, és megint ezen agyalok. Hogy is volt..

Ültünk a folyosón Lukekal és Mickeyval,  én a földön, ők a padon, és nézegettük az irodalmat. Erre ez az idióta odajött (mármint Ash), és leguggolt velem szembe. Tudta, hogy direkt kerülöm. Tudta, hogy nem akarom látni. Ennek az okát titkoltam, de tudta, hogy jelenleg nem kívánatos ember a közelemben. És mégis ott volt, velem szemben. Csak egy pillanatra néztem rá, majd a könyvet szuggerálva lapoztam egyet.

Egy picit közelebb jött.

- Tudom, hogy valami oknál fogva meggyűlöltél, amit sosem fogok megérteni.. De mindegy, leszarom, figyelj itt vannak a töri jegyzeteim, tudom, hogy rászorulsz a javításra Mr. Rixonnál. Szóval kellenek? - nyúlt a táskájába, és már nyomta is a kezembe őket. Lefagyva néztem rá, aztán Michaelre. Oh, kapja be, de komolyan! Meg ez a szöveg?! "Rászorulsz." Oké, elismerem, lehet akkor, ott túlreagáltam. De annyira lekicsinylőnek éreztem az egész helyzetet. És fájt. Az egész.

- Ash.. - ejtettem ki kissé fájdalmasan a nevét - szánj meg inkább mást. Bárkit, a francba is! Csak engem hagyj békén - vontam vállat, bár kissé gépiesen hatott. Amint megállt a keze a levegőben, azt a pillanatnyi lefagyását kihasználva felpattantam és besiettem a terembe. Az a 45 perc túl hosszú volt. Tudom, hogy gonosz voltam. De majd Ever megvigasztalja. Vagy valami ilyesmi. Ő túléli. Én pedig nem szorulok rá senki szánakozására.
Hazafelé battyogva persze átgondolva talán tényleg bunkó voltam. De így utólag már nem számít. Út közben tettem egy gyors kitérőt Maddoxhoz, és egy kávéval folytattam az utam.
- Megjöttem - ordítottam, bár tudtam hogy hiába. Senki sincs itthon.
- Szia - vagy mégis?
- Anyu? Hát te? - nézek rá csodálkozva, miközben a táskámat a konyhaasztalra dobom, a cipőmet pedig a sarokba rúgom.
- Hamar végeztem. Ez a postaládában volt. Neked jött - tesz a táskámra a nagy sárga borítékot - Amúgy hogy vagy?
- Fáradtan. Lenyomott az egész nap, minden más is, és sok a tanulnivalóm - sóhajtok, majd a poharam aljáról kiiszom a maradékot.
- Hát akkor tanulj. Időd van. Ha akarsz maradhatsz itt az asztalnál - ajánlja fől, majd a szavamat meg sem várva odébb pakolja a cuccait, hogy elférjek. Megkönnyebbülten nézek rá, hogy nem kell becsörtetnem a szobámba mindenemmel együtt. A táskámba csúsztatom a feladó nélküli levelet, és előveszem a matekot. És a föcit. Meg a magyart. A törit későbbre hagyom. Szétterítem a tankönyveim, a füzetem, majd a hajam hanyag kontyba kötve neki látok megoldani a matekpéldákat. Közben félig a föcin is dolgozom, arra is kell egy házi dolgozat, amihez muszáj a laptopom. Megpróbálkozom a lehetetlennel..
- Anyu..
- Mond.
- Tudod kéne a laptopom.. - nézek rá elhúzott szájjal.
- Idehozom, na - abbahagyja a ténykedését, és besiet a szobámba. Majd visszajön, elém teszi a gépem, és visszamegy a nappaliba. Ma segítőkész. Úgy látszik ez egy ilyen felborult nap. Na mindegy.
Röpke 2-3 óra múlva hullaként vonszolom magamat be a szobámba. Az ágyra dobom a táskám, és én is rádőlök. A táska a hirtelen huppanásomtól ugrik egyet, és lezuhan a földre.
- Francba már! - fordulok hasra és csúszok az ágy végéhez, hogy kapkodva visszadobáljam a cuccaim a tatyómba. Ahogy monoton módon pakolom a tankönyveket, a kezembe akad a levél.
- Mi a szar ez?! - forgatom meg, majd a táskát a földön hagyva törökülésbe tornázom magam, és megfordítom a levelet. Cirkalmas, de hanyag betűkkel van rajta a nevem. Mindkettő oldalt. De ez az össz. ami rajta van.
Feltépem, és belenézek. A vastagságán éreztem, hogy sok papír lesz benne, de hogy ennyi! Kihúzom az összeset, és mérgesen fújok egyet. Ezt nem hiszem el. Ez egy akkora.. nem is tudom. Egyszerre érzek melegséget, és mérget. Egyszerre érzem, hogy a szeretetem nő, a dühömmel együtt. És a csalódottsággal, hogy tartanom kell magam, és nem beszélni Vele, mert én járom meg.
Töri jegyzetek. De nagyon sok. Mind cirkalmas, de hanyag betűkkel. Ashtől mind. Ahogy nézem a jegyzeteket, látok közéjük csúsztatva egy sima lapot. Kihúzom.

Csak sejtem, hogy miért vagy rám dühös. De amit sejtek, már az is épp elég, h az legyél. Tudom, h elég köcsögül fogalmaztam, de csak úgy jött én is mérges vagyok rád. Jóban vagyunk, aztán nem. Ez szemétség, és te is tudod, h fasz voltál ezen a téren. Látlak naponta, látlak a többiekkel, és csak nem tudom felfogni, h miért lettél nekem "kirakat". Ha értesz..  Olyan mintha azt mondanák, h te figyelj, többé nem focizhatsz, de a pálya szélén állhatsz, és nézheted a többieket. Ez szar érzés. Na mindegy, remélem jó okod van kerülni engem.
Ami pedig a törit illeti. Már csak akár lezárásként is, de segíteni akartam. Hiszen a töri miatt találkoztunk, nemde? A lényeg, h ha tényleg véglegesen leakarsz tudni azzal, h "hagyjalak békén" - ahogy mondtad, akkor ezt tekintsd annak. Segítek, mert a barátok ilyenek. Hacsak egyszer voltak azok, akkor is. Remélem átmész a vizsgán.
Ami a jegyzeteimet illeti.. Tartsd meg. Ha akarsz még valaha is beszélni, akkor ott lesznek nálad, h ürügyként visszaadd!  Remélem visszakerülnek hozzám. Hiányollak..

Ölel,
Ash

Most sírjak, nevesek, vagy képzeljem el az utolsó előtti szavát, hátha akkor megnyugszom? Félek egyik sem jó megoldás. De mi az? Mi a jó? Van egyáltalán ilyen? Tisztáznom kéne. Igen ez lesz a legjobb. Valószínűleg utál. Totálisan semmibe fog venni mostantól, olvasnom kell a sorok között! Ez az utolsó cérnája a barátságunknak. Vagy megfogom, és visszatalálok hozzá, vagy szépen elfelejthetem. Végleg. De én ezt nem akarom. A franc az egészbe. Az egész gyerekbe, úgy mindenestül.
Meredten nézek a firkantott sorokra, és a gondosan kihúzott szavait fürkészem. Egy helyen még ki is lyukadt a papír, annyira elakarta takarni az eredeti szót. Hát így szokott ez lenni. Sok mindent el akarunk rejteni, és mégis ki kívánkozik. Akár csak az érzések. A telefonért nyúlok, és a régen használt számot kezdem bepötyögni. Rögtön kiírja a nevet.
Viszont a sors fintora vagy nem, de megcsörren a kezemben az a szar. Már ennyi az idő? És nesze, megint. Ugyanannyi az idő, mint mindig mikor csörög. Michael hív, mert tudja, hogy most vagyok annál a pontnál. De ez most teljesen más. Most rohadtul nem elég 3 mondat. Ennél most több kell, hogy megállítson az érzéseim tisztázásában. Már rég nem emlékszem, hogy mit is akarok, vagy valaha mit akartam. Most már csak Asht szeretném visszakapni. Ez lebeg a szemem előtt.

Soká jött megint.. Tudom. De azért kommentet kérlek 

hagyjatok, kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)

(A helyesírási hibákért elnézést, most hajnalban

írtam az egészet)

Becka

15. Whatever

 Elsőre is, srácok most már nem tudok hányszor bocsánatot kérni, hogy szünetben nem hoztam részt! Tényleg! :(

Nem is húzom a szavakat, itt van a 15-ik, remélem tetszik majd, és írtok pár sort. :)

Elképesztően köszönöm, hogy túl léptük a 20 ezer megtekintést! Ez nagyon nagy szám.. nekem legalábbis! 

Ami pedig azt illeti, nem tudok mostanában a kommentekre válaszolni, így megtenném itt:

Just me: Nálunk a karácsony mindig nézet eltérések tömege, sosincs egyetértés. De ez már lassan hagyomány, utólag mindig csak nevetünk rajta.:) Remélem jól telt azért nektek, és a szilveszter is hasonló volt! :)  

PS: Srácok írom a következőt, de tényleg nehezen haladok, és ezért ne legyetek se csalódottak, se dühösek!  

Becka

Csönd van. Nagyon nagy csönd. Ráadásul kínos. Ajaj.

 - London, mondj valamit, bármilyen témát dobj be, tényleg akármit.. Csak csináld már  - gondolom magamban, bár hiába. Semmi ötlet, semmi téma, és talán nem is lenne jó elterelni az el nem hangzott szavakról a figyelmet. Vannak olyan dolgok, amiket a jelenben kell megbeszélni, mert később sose kerülnek elő. Ott lebegnek, ott van a légkörben, a rejtett gesztusokban, és csak azért marad örökre  "élő", mert sose lett lezárva. Hogy is mondta ezt egy író? Ja, megvan.

Ha megírjuk egy történet végét, statikus műalkotássá válik: a kör bezárul. Ha nem, mások képzeletére bízzuk, s ezáltal örök élete lesz.

Azt hiszem ez ideillő. Ha most e fölött elsiklunk, tovább lökjük ezt a bizarr szituációt, akkor Lukeban is, és bennem is örökre élni fog ennek a párbeszédnek a latolgatása. Nem zárjuk le, így amihez éppen hajlunk, a gondolatainkat afelé az irányba fogjuk lökni. A remény éltet vagy akár öl. Attól függ, hogy az ember honnan nézi. És ebben a helyzetben mindenképpen Lukenak fog nagyobbat ütni az igazság, én csak kimondom. Hogy lehettem ennyire félre érthető? Mi a franc sulykolta őt arra, hogy azt higgye, amit? A világ legnagyobb lúzere vagyok. Ez lassan már tény.

-Figyelj, én csak.. - kezdi, de megakad. A tarkójához nyúlva beletúr a hajába, majd fájdalmasan beszívja a levegőt. Hátradől. Tehetetlenül érzem magam, mégsem tudok felé fordulni, késztetést érzek arra, hogy a dohányzó asztalt bámuljam, mert rá képtelen vagyok nézni. Az ember figyel, néz, de sosem lát semmit. Ez mindig így van. Hajtjuk azt amit sose érhetünk el, mert ettől vonzó igazán, ami pedig az orrunk előtt van, sőt még más is szól róla, azt figyelemre sem méltatjuk.

- Tudod.. - kezdi újra, de megint félbeszakad. Nem tudja elmondani, sem elmagyarázni.

Nagyot sóhajtok, a fejemet a csuklómra támasztom, és próbálom kitisztítani a gondolataimat. Mi is történt pontosan? 

Fázósan húzom a kezemet szorosabbra magam körül, és próbálok nem feszengeni, hogy Luke egyedül hagyott a nappalijukban. Idegennek érzem magam, nem illek ebbe bele. Már vagy 2 perce elment, azt sem tudom mit csinál, én pedig próbálok nem teljesen idiótának festeni egy zsúfolt, de mégis üres lakásban. 

Csörömpölést hallok, és a hang irányába kapom a fejem, miközben ijedtemben ugrok egyet. Egy téglából kirakott ív alatt sétálok át, és látom meg a kapkodó srácot, aki eltört egy poharat. Vagy talán kettőt. Elég sok szilánk van a földön.

Tehetetlenül guggol, és emeli fel a tálcát a kezébe. 

- Várj segítek! - sietek mellé, majd megkerülve szembe guggolok vele, és a nagyobb szilánkokat a tenyerembe szedve küldöm el egy söprűért. Miközben a kukába dobálom az üvegdarabokat, próbálok nem belelépni a földön maradtakba. 

- London, hoztam seprűt, itt van - nyújtja nekem, én pedig egy lépést tennék felé, de még félúton meglátom a csillogó kis vacakot a földön, így megbillenek, és a kezemmel kalimpálva (meg kell hagyni idétlenül festhetek) próbálom visszanyerni az egyensúlyom. 

Luke engedi a seprűt a földre hullani, és a csuklómat elkapva, átlépi a szilánkos zónát. Túl idilli, túl mély, és túl sok ez a pillanat egyszerre, és mire felfognám, már ezt a határt is túl lépjük. A szemeim elkerekednek, és csodálkozva próbálok Luke szemébe nézni, de az övé csukva van. Mondjuk ez így szokás nem? Az ember csókolózás közben lehunyja a szemét..

Nagyot sóhajtok. Ismét.

Ebben a pár percben a létező összes skálát kiütöttük a kínosságról. Sőt még annál is többet. Sose tudtam az érzelmeimet kezelni, mindig meggondolatlanul mondom ki a dolgokat, és mellé sokszor szabadkozok is. Töménytelen sok rossz tulajdonságom van, de az igazán durva az, hogy nem tudom eltűrni, hogy valaki félre értsen. Azt tisztáznom kell. Mert az az én hibám. És már megint.. Magamat hibáztatom, pedig.. 

Kit érdekel, most erről tényleg én tehetek.

- Mivel értettél félre? - kérdezem végül. 

- Bassza meg nem tudtam, hogy félre értelek. Tisztázhattuk volna - dühösen mered rám, válaszra várva.

- Jah, sok mindent lehetett volna. De ez feltételes mód, és tudod, hogy nem véletlenül.

- Ember, nem én hívtalak, hogy gyere utánam! - kezdi felemelni a hangját.

- Igen, mert a kicseszett iskolában hagytam a táskám! - dühödten meredek rá, majd mikor nem veszi a lapot, és még neki áll feljebb, felpattanok a kanapéról, és úgy vágom a fejéhez, hogy egy havert csak úgy nem smárolunk le!

- London, ki a francról beszéltél akkor annyiszor? Az elszórt titokzatos mondatok, amik már mindenkit a sírba visznek.. kiről szóltak? - közelebb lép hozzám - Ki az akiről ennyi gondolatod van, és mégsem mersz lépni? - összehúzott szemmel áll előttem.

- Francba az egésszel! - akadok ki, és a fejemet elfordítva hitetlenül harapok a számba. 

- L, ez most már tényleg fontos, túl sokat tépődsz, néha észre sem veszed, hogy kimondod a dolgokat! - veszi halkabbra a hangját, de még mindig nem akarok neki ezen a téren megnyílni. - Naa, kérlek mond el!

- Azt csinálok, amit akarok!

Elmosolyodik. Ezzel csak még jobban felidegesít, de tényleg rám nevet. 

- Michael? - tippel. A szememet forgatom. - Cal?

- Most komolyan? - nevetek fel kínomban. 

- Ash? - lefagyok. Ez az a pillanat, amikor 2 másodperced van eldönteni, hogy hazudj-e vagy sem. Amikor 2 másodperc elég arra, hogy több ezer dolgot mérlegelj. Elég arra, hogy átgondold, hogy megéri-e elmondani. Megéri-e a kockázat, hogy valakiben megbíz, vagy esetleg az, hogy nyíltan beszélj a benned zajló dolgokról. Hogy nyíltan oszd meg valakivel a terhed, a bőröndöd, amit már egy ideje cipelsz. Azt, amit titkolsz. Azt a dolgot, amit nem biztos, hogy egy olyan embernek kell elmondanod, aki érez feléd valamit. Vagy aki beleszeretett abba a gondolatba, hogy őt szereted. Mert ez más ám. Hogy valaki a gondolat miatt - hogy szereted - kedvel meg, vagy ténylegesen külső tényezők nélkül érez feléd valamit. Komolyan fog ezután venni? A saját hasznára fogja használni, azt hogy tud rólad egy ilyet? Segíteni fog?

2 másodperc. Mindössze ennyi elég volt ahhoz, hogy ez eldőljön. Nem tartott több ideig. Nem is kellett. 

- Beszarás. 

Ez volt az első mondat, ami Luke száját elhagyta, mikor leesett neki. Ez volt az első kifejezés, amivel az érzelmeimet illette Ashton felé. De koránt sem az utolsó. Belegondolni is hosszú, mennyi mindent mondott már az érzelmi világomra.

Olyan mint egy vihar. Egy tomboló, őrjöngő, de azért szeretet teljes vihar. Vagy éppen beszarás. A két kifejezés között bőven van átmenet, és nem is igyekezett eltitkolni előlem őket. 

Amúgy fogalmam sincsen, hogyan döntöttem volna. Ahhoz már túl régen volt, hogy emlékezzek. Talán ha nem jön rá az arcomból, nem árultam volna el neki. De simán lehet, hogy igen. Már nem emlékszem, hiszem nem bír nagy jelentéssel. De azt igenis tudom, hogy Lukenak ebben az egész történetben szerepe volt. Valahogy úgy tartják, hogy azok a pillanatok, amiket nem becsülünk meg, amik csak úgy tovább mennek maguk mögött nem hagyva semmit.. Na ezek azok, amik később, visszagondolva, sok mindent megváltoztathatnak. 

- Nem tudja, igaz? - dől neki a falnak.
- Miért tudná?
- Nem tudom, rajtad már nem igazodom ki.. - sóhajt egyet - De azt hiszem ne haragudj. Rájöhettem volna - legyintek egyet, majd szembe fordulok vele.
- De tartsuk meg ezt egymás között, jó?
- Mit?
- Hát ezt így itt - mutatok a kettőnk közötti térre.
- A csókot?
- Is. Azt is.
- Meg, hogy szereted Ash-t? - gombóc nő a torkomba.
- Igen.. - zavartan lepillantok, majd vissza rá.
- Jó - mosolyog rám.
- Megígéred? - nézek mélyen a szemébe.  
- Megígérem!

Én pedig hittem neki.