5. Watever

 Buhúú! :)
 Itt lenne az 5. rész, remélem elnyeri
majd a tetszéseteket. Bár az előző
részhez 2 pipa jött összesen, pedig
itt vagytok 7-en, mégis szívesen
teszem ezt a részt közzé, hiszen 
(elsősorban) magamnak írom, az
bónusz, ha reagáltok rá valamit! :)
(A hosszáért bocsánat, de ha minden jól megy
szerda felé még teszek ki egy fejezetet! )
Na mindegy, jó olvasást!



- London.. Mr. Rixon azzal az indokkal tett be hozzám, hogy képtelen vagy abbahagyni a szemtelenkedést, nem tudsz koncentrálni az óráján, esetenként csalsz is, és előfordulnak nálad dühkitörések is. Szóval.. ha van kedved részletezd nekem ezeket.. - egy leheletnyi mosollyal az arcán várta a válaszom. Ami ha lehet ezt mondani, kicsit heves volt.

- Nézze. Nem köntörfalazok. Ha nem lenne egy olyan barátom, aki  helyettem is a fejében tartja a dolgaim, akkor most nem lennék itt. És talán jobb lenne. Magának is, és nekem is. Szóval, én most ezt az 50 percet csöndben végigunom, maga pedig ezt azzal indokolja, hogy magamba szálltam! Ehhez mit szól? - dőltem picit előrébb, a Nő pedig egy pillanatra lefagyott, majd helyre rázta magát, és a táskájából kihúzott egy Tik-Takot, és a szájába öntött kb. 3 darabot.

- Azért vagyok itt, hogy orvosoljam ezt a beszéd stílust. Mesélj még, mi az, ami feldühít? - kérdezte.

Ha nincs beszéd, beszédstílus sincs, nem? Hát ennyi. Így a következő bő háromnegyed órát, csöndben végiguntam. Úgy, ahogy terveztem. Mikor lejárt, intettem - csak azért sem szólaltam meg - és végigbotorkáltam a tanáriban, majd a kijárat felé vettem az irányt. Kettő kanyart balra, egy emeletet le, és már a kapu előtt állok. Ha nem járnék ide már egy jó ideje, biztos eltévednék.

- Hé, London várj már! - hallottam a kiáltást hátulról, így megfordultam. Na ki állt ott? Na? Egyet tippeljetek.

- Hát te? - szaladt ki a számon.

- Tudod, fogadtunk. Arra gondoltam, hogy furikázhatnánk valamerre - vakarta meg a tarkóját, így a mozdulattól felcsúszott a pólója, és kilátszott a boxere.

- Calvin Klein? - vigyorogtam, ő meg csak szem forgatva vállat vont - Amúgy nekem oké. Azt hittem jól megszívatsz, de..

- Nem akartalak megszívatni. Csak.. - kilökte előttem az ajtót, én pedig a keze alatt átbújva, kiértem a suli elé. A mondat félbe maradt, a gondolatmenet is, és már elhittem, hogy ezt sosem fogom megtudni mi is lett volna a mondat eredetileg. De mikor már a kocsiban ültünk, ismét megszólalt.

- Voltál már teljesen egyedül? Nem úgy értem, hogy szülők, testvérek nélkül. Hanem tényleg egyedül. Mikor hiába vannak körülötted emberek te belül üres vagy. És nem tudod az okát, csak az vagy. Mikor változtatni akarsz, röhögni, és folyamatosan boldog lenni.. - lassan beszélt, én pedig biccentve jeleztem, hogy igen. Voltam - Na, hát én hajlamos vagyok erre. Egyik pillanatból a másikba eszembe jut valami, és bekattanok. Nem szólok senkihez, semmihez, és kész. Hagyjanak békén. Emlékszel a péntekre? Mikor ott ültem, a padon, te meg tökre mérgesen levágtad magad mellém, és dühöngtél, hiszen ki az, akit bent tartanak pénteken..

- El nem felejteném. Te meg a személyidet dobáltad, mert igazolnod kellett magad - ráncoltam a szemöldököm visszaemlékezve.

- Jah. A lényeg, hogy valahogy feldobtál. Szar kedvem volt, de mikor leültél mellém, elszállt.

- Ezért autózunk most ki a városból? - nézek ki az ablakon, ahol már az országúton száguldunk.

- Hát.. aha. London nem tudom, hogy mondjam, hogy értsd! - túrt a hajába idegesen. Én pedig ekkor szántam rá magam a beszédre.

- Ashton.. Én értelek. Hányszor kívánok mindenkit a pokolra.. Fuh, ne tudd meg! És eddig sosem volt egy ember sem, akire azt mertem volna mondani, hogy ha szarul vagyok, attól függetlenül ő még beszélhet velem. Egyedül Alex az, akit megtűrök. Seggfej, és néha nagyon paraszt, de azért jó bátyj.. - miközben beszélek rá sandítok, és látom, hogy vidám.. A szeménél nevetőráncok gyülekeznek, a keze lazán fogja a kormányt, miközben a hüvelykujjával dobol egy ritmust - És azt hiszem, idővel te is valami hasonló leszel majd..

- Játszol valamilyen hangszeren? - kérdezi, ezzel lezárva a témát, aminek kifejezetten örülök. Nem tudom, mit akart kihozni ebből az egész "jó hatással vagy rám" dologból, de mindegy is.

- A torkomon. Egyedül. Otthon - válaszolom tömören, ő pedig felnevet.

- Még 8 évesen kezdtem dobolni. Imádom.. Apámnak mondtam, hogy valami értelmeset kérek, ő meg röhögve rávágta, hogy kapok egy gitárt. Én tökre feldobódtam, hogy gitározni fogok, de végül közölte, hogy a hangszerboltban nem volt már. Karácsony miatt mind elvitték. Ez milyen pech, mi? - hitetlenül meredt maga elé, majd az útról lekanyarodva, egy rét felé vette az irányt.

- Aztán végül dobot kaptál. De faszaa! - az ablakon kinézve örömmel vettem tudomásul, hogy süt a nap. De eszeveszettül, így azt letekerve kihajoltam, miközben Ash kérdezett valamit.

- Heh?
- Nem heh, hanem mi van! - vigyorgott, én pedig legyintettem- Amúgy ezt az utat tegnap találtam. Igazából eltévedtem, és itt kötöttem ki.
- Én sem jártam még erre.. Soha - a kezemet kicsit kilógattam a kocsiból, és gondolkozni kezdtem. Otthon volt egy kedvenc helyem- Gondolom mindenkinek van egy fav helye. Nekem is volt otthon.. - merengtem hagosan.
- Otthon? - kíváncsiskodott Ash, hátha kicsit többet elárulok. És mivel úgy éreztem, ő már most a barátom.. Miért ne osztanék meg vele egy kis darabkát a múltamból?

- Londonban. Ott születtem.. Alex is. Igazából mikor ő született, akkor döntötték el anyáék, hogy maradunk. Imádtam ott lenni. Ha lehetne visszamennék. Egy 2 szintes családi házunk volt. Az én ablakom mellett volt egy fa, és iszonyat régen, még egy-két ág közé beszögeltek léceket. Azokra lehetett leülni. Mikor felfedeztem, már a fába elég rondán belenőttek a deszkák, így stabil volt. Délutánokat töltöttem ott, anya meg Alex szétordították a házat, hogy megkeressenek - hirtelen leállt a motor, Ash pedig behúzta a kéziféket, és kicsapta az ajtaját, így én is így tettem.
 - Csak anyud, és Alex? - kérdezte, miközben felmászott a tetőre, engem magával rántva. Ha eddig nem mondtam volna, ez egy fura kocsi. Olyan vidékre való. 5 személyes, platója is van, és fekete.. Nekem őszintén nagyon tetszik.

- Hát.. Mikor 2 éves voltam apa elhagyott minket. Nem emlékszem rá. Anya sosem említi, Alexet meg ha kérdem kiakad. Ő emlékszik, hisz 5 éves volt - magyaráztam, majd törökülésbe rendeztem a lábam.. a kocsi tetején.
- Ismerős. Én mondjuk emlékszem apámra. Harry sokszor kérdezi, hogy mi van vele, vagy bármi, de leterelem a témát - von vállat, majd a fejét felemelve a rét szélén levő korlátot kezdi nézni.
- Ebből arra következtetek, hogy Harry az öcséd..
- Jah. Nagy forma. Még csak 6 éves, de olyanokat mond. Na mindegy. Gyere mutatok valamit! - ugrik le a platóra, onnan pedig a földre.
- Hülye vagy, most ültem ide fel!

- Bree gyere már! - vigyorog rám.
- Senki nem hív így..
- Majd fog. Na gyere, vagy én szedlek le!
- Azt próbáld meg! - húzom feljebb a lábam, és a kezemet is magam mellé támasztom.
- Te mondtad.. - azzal egy laza mozdulattal átugorja a plató szélét, egy fél pillanattal később pedig az egyik lábamat elkapva csúszok felé a kocsi tetejéről.
- Gyökér, mindjárt rád esek! - próbálok kapaszkodni valamibe a kocsi tetején.. De itt nincs.. Semmi! Hülye, egy kocsitetején miért lenne bármi is?
- Túlélem - de ahogy ezt kinyögi, rá is zuhanok.
Ott fekszünk egymáson, a kocsinak a hátulján, nevetve, miközben biztos vagyok benne, hogy valamijét megütöttem. Hanyatt fekve nevet, én pedig a mellkasán elterülve próbálom összeszedni magam, de képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást. Valami euforikus érzés leng körbe, és nem ereszt. A jobb kezemet a mellkasára teszem, és úgy tolom ki magam, hogy legördüljek róla, bármennyire is élvezem a teste melegét. A tenyerem alatt megfeszülnek az izmai, ahogy ő is feljebb tolja magát, így segítve nekem is. Végül leülök mellette, a lábaimat kinyújtom, és a kezeimet a magasba emelem, nyújtózkodás gyanánt. Ő is feljebb kúszik, és míg én el helyezkedek, ő a fejét a vállamra döntve néz rám. Egy pillanatra én is rádöntöm az enyém, majd felnevetve veszem tudomásul, hogy már most olyan jóban vagyunk mintha ezer éve ismerném.
- Mi olyan érdekes abban a korlátban? - kérdezem végül, de ő válasz helyett nevetve kiugrik a kocsi hátuljából, én pedig követem őt. Ahogy mellé érek, a kapucniját a fejébe húzom, és elrohanok. Még fél füllel hallom, ahogy utánam kiállt valamit, de csak később jövök rá mit.
Az a korlát bizony egy szakadékot takar. Ahogy odaérek beleszédülök a mélységébe.. és így elvesztem az egyensúlyomat is.