11. Whatever

Hi or Hey!
Ne haragudjatok a késői részért, de az ilyeneket valahogy sosem érzem
elég jónak, és mindig belejavítok akárhányszor elkezdtem elolvasni.
Talán nem is jó.. Döntsétek el ti! :) Nem tudom, hogy mennyire sikerült
hosszúra, remélem eléggé, bár szívem szerint nem itt fejezném be a részt..
Na mindegy. Köszönöm a 13 feliratkozott, és a lassan 4000 megtekintést! :)
Jó olvasást, és kérlek kommenteljetek! 
P.S: Elnézést a helyesírási hibákért!!

Becka

- London, jól vagy? - egy rekedtes hang rángat ki abból az állapotból, amiben vagyok. Nem akaródzik kinyitni a szemem, még mindig úgy vagyok vele, hogy jöjjön már az az idióta alagút, essünk túl rajta, és kész. Mindenki jobban járna. Erre csak nem jön, én pedig várom az ítéletem, miközben valakinek szorongatom a kezét. Ashton. Te jó ég!

Hirtelen fordítom balra a fejem, a mozdulatba így beleszédülve.

- Azt hiszem.. - zavartan nézek körbe, és fogom fel, hogy a kocsi ténylegesen az árokba került, és emiatt van minden kissé jobbra dőlve. Feszengve odébb túrom a hajam a jobb kezemmel, és fájdalmasan szisszenek fel a mozdulattól. Mi történt vele?

- Szerintem nem. Mutasd a csuklód! - Ash elengedi a bal kezem, és lazán a jobb után kap. A kocsi kissé instabilnak tűik, mert előre billen a hirtelen mozdulatától, talán nem ártana kiszállni belőle, vagy mondjuk vontatót hívni, de ezek a gondolatok most nem tűnnek fontos tényezőnek. Hasogat a csuklóm..

- Ash semmi baja, ne birizgáld! - húzom vissza, mire az ujjait gyengéden a kezem köré kulcsolja, így éles fájdalmat küldve végig az egész alkaromban. Felszisszenek, és elhúzom. Türelmesen nézi végig, ahogy saját magamnak megvizsgálom, és ügyetlenül próbálom kitapogatni a pulzusom, persze reménytelenül, mert akkorára dagadt az egész, hogy biztosan eltört.

- Hadd nézzem meg.. - kér nyugodt hangon, és egy darabig csönd telepszik ránk, hallani az eső hangos kopogását körülöttünk.

- Csak ha nem nyomogatod! - megyek bele, bár még mindig kétkedve nézek rá.

- Nem fogom.. - így a csuklómat az ő kezébe teszem. Lassan megfordítja, és motyog valamit, amit nem értek. Határozottan nyomja meg a helyet, ahol a pulzusomnak kéne lenni, és per pillanat örülök, hogy még ő sem érzi, mert biztos, hogy ütöm a 120/perc mértéket - Lehetetlen, hogy nincs pulzusod.. Basszus, ez nagyon be van dagadva!

- Tudom!

-  De..

- Szerintem szálljunk ki, és hívjunk fel valakit! - terelek, mert kezdem furán érezni magam. Lassan leteszi a kezemet, amiért hálás vagyok, mert egyre jobban lüktet.

- Jó, én kiszállok, te meg maradsz - visszaszólnék, de már nincs is a kocsiban. Az ajtó után nyúlok, de jobb kézzel reménytelen, hogy ki tudom valaha is nyitni. Körbe nézek, az egyetlen esélynek azt látom, ha átmászok a vezető ülésbe. Így is teszek - kissé fájdalmasan - és onnan szállok ki, miközben hallom, hogy Ash már telefonon beszél valakivel. A hátán már teljesen átázott a pólója, és ahogy kilépek a kocsiból, én is megérzem, hogy mennyire szakad. Imádom az esőt, de most rohadtul elállhatna!

- Ki az? - lépek mellé, összébb húzva magamat, hátha akkor kevésbé ázik el.. mindenem.

- Michael, beszélsz vele? - tartja nekem a telefont, én pedig kikapom a kezéből, és a fülemhez szorítom.

- Szia, figyelj.. - kezdem, de félbeszakít.

- Hogy lehettek ennyire idióták? Elmentek ketten, lelógjátok az utolsó órát, és árokba borultok! Komolyan a két legügyetlenebb ember, akit ismerek, ti ketten vagytok!

- Uhm.. volt még egy óránk? - kérdezem végül, mert ez teljesen kiesett.

- Ja, volt. De elintéztem, hogy rosszul lettél, ezért Irwin elvitt - sóhajt kicsit már megnyugodva - Amúgy jól vagytok?

- Valszeg eltörtem a csuklóm, de amúgy igen.. - felelem Ashre nézve. A tarkóját vakargatja, még mindig zuhog az eső, és a kocsit szemléli.. Egy pillanatra összébb görnyed, nehezen, de vesz egy mély levegőt, majd újra kiegyenesedik, mintha mi sem történt volna.

- Legalább megint elemedben vagy. Már hiányoltalak! - Mickey jóízűen nevet fel - Küldök értetek egy vontatót, mentő kell?

- Nem hiszem, majd ketten bemegyünk - Ash aprót bólintva felém fordul és közelebb lép, ebből tudom, szeretné vissza a telefont.

- Okés, vigyázzatok magatokra.. idióták! - halkan mondja, de még így is hallom.

- Vigyázz a szádra Clifford! Várj, adom Irwint! - azzal a telefont Ash kezébe ejtem. Még gyorsan lebeszélnek valamit, majd leteszik. A kocsira nézek, de szerencsére nem sokat látok belőle. Még az kéne, hogy azt a fél szendvicset kiürítsem a szélvédőn elkenődött vörös cucc láttán. Bah.

Már jócskán sötétedik, és még mindig szakad. Mintha ez így lenne megrendezve. Az égre bámulok, egy pillanatig élvezem az esőt, ahogy az arcomra csapódik, majd újra a kocsi felé nézek. Már lassan jön fel a Hold is.. Ennyire elment volna az idő?

Ash közelebb lép hozzám, és egy szó nélkül tudom, mire gondol, így mielőtt megkérdezné válaszolok.

- Jól vagyok! Eskü.. - mosolyodok el, és érzem, ahogy egy nagy csepp az orromra érkezik.

- Tudom, de azért hadd aggódjak - közelebb lép, kicsit félve, hátha megint leordítom. De őszintén szólva  most már nem tartom fontosnak.. Az ő dolga. Rám csak az van hatással, ami velem kapcsolatos. És ami velem kapcsolatos, abban nincs benne Ever. Az a mi barátságunk. A mi dolgunk.. Senki másé.

Mert csak mi tudjuk mennyit ér valakit a velejéig ismerni. Tudni, hogy mikor mit szeretne, tudni, hogy egy-egy arckifejezés mit jelent. Tudni, hogy ha a másiknak megváltozik a hangulata, akkor igazodunk hozzá.

Talán most is ez történik.. Igazodunk egymáshoz. Ash mellém lép, és átkarolja a vállam, úgy húz közelebb magához.

A hideg, meg az eső kezd eluralkodni rajtam így én is közelebb húzódok hozzá. A vizes pólónk összetapad, de nem igazán izgat egyikünket sem.Együtt meredünk a félhomályban látható autópályára, ahol egy-egy autó húz el mellettünk, észre sem véve, hogy 2 fiatal árokba borult. A keze a derekamra fonódik, és közelebb húz magához, így én is jobban hozzá bújok, már ha ez lehetséges. Vesz egy mély levegőt, és ahogy lejut a tüdejébe előre görnyed. Elengedem, egy picit odébb lépék. Tehetetlenül álldogálok, míg újra ki nem egyenesedik.

- Ash, minden oké? -  lépek hozzá közelebb.

- Eltöröm a csuklód, és megrepesztem a bordám.. Elég sikeres nap, nem gondolod? - sóhajából tudom, hogy még mindig fáj neki, így inkább megjegyzés nélkül az árok partra ültetem.

- Hülye vagy.. azért jobb már? - nézek le le rá, miközben a távolban villámlik egyet.

- Nagyjából.. Köszi, Bree - fel néz rám, fejével aprót biccentve maga mellé. Leülök, majd halkan ismét kijavítom.

- London.

- Leszarom - halkan felnevet a morgásomon, és a vállamat átkarolva egymásnak dőlünk. A teste melegétől kicsit alábbhagy a remegésem, és egy picit megnyugszom.

- Még mindig mérges vagy?

- Hm.. Már nem - mosolygok fel rá, bár még mindig szakad az eső.

 - Szerinted mennyi idő, míg a Michael által hívott vontató ideér? - kisebb remegés fut végig rajtam, talán fázom.

- Fél óra? Mondjuk.. - vállat vonva közelebb húzódok hozzá, így a vállam magasságában érzem a szíve ritmusát. Csöndben ülünk, és nézzük az utat, néha elmegy egy-egy autó a szemünk előtt, de azon kívül csak esik. Szomorkás hangulat kezd körbe lengeni, és nem is tudom mit sajnálok. Talán Ash autóját? Vagy a kezem? Talán a bordáit? Vagy csak úgy, az egészet, hogy ez történt? Az agyam pörög nem tudom megállítani, miközben végig Ash-t nézem. Gondterhelten ráncolja a homlokát, megint ott van a bal szemöldökénél az a kis ránc, ami csak akkor jön elő, ha valami problémát kell megoldania.

- Aggódsz a kocsiért? - kérdezem végül. Rám néz, egyenesen a szemembe. Abbahagyja a szemöldökráncolását, és amennyire a helyzet engedi, komolyan tekint rám.

- Értünk aggódok.. Érted aggódok - gondolkodás nélkül sütöm le a szeme zavaromban, én sem tudom miért teszem. Halkan sóhajtok, talán megkönnyebbülésemben, talán idegességemben.. Fogalmam sincs. Ash az állam alá nyúl, és felemeli azt, így erőltet rá arra, hogy a szemébe nézzek. Nem szólok semmit, csak nézem az arcát. Ő is ezt teszi velem. Nézem ahogy az arcára hullnak az esőcseppek, ahogy vizes haja a homlokába lóg, még azt is ahogy a szemével kémlel. Végig nézek az arca minden egyes vonásán. A homlokától az álláig végigkövetem, és muszáj magamban megállapítani, hogy helyes. Bárhogy csűröm-csavarom a gondolataimat, itt lyukadok ki. Elkerülhetetlenül, de ez lesz minden gondolatmenetemnek a vége. Míg ezen gondolkodok, egyik kezét az arcomhoz emeli, majd odébb tűri a vizesen odalógott haj tincset, és úgy néz ismét a szemembe. Apró gesztus, mégis bensőségesnek hat. Közelebb hajol, és - reagálva a mozdulatára - én is ezt teszem. Alig választja el az arcunkat valami, mégsem hajolok tovább. Megállok, pár milliméterre az ő arcától, majd végül középútként nekidöntöm a homlokom az övének. Lehunyom a szemem, érzem, ahogy dübörög a mellkasomban a szívem, de mégis megállt parancsolok a mozdulatnak.

- Nem lehet.. – szólok halkan, talán annyira, hogy nem is hallja. Érzem a pillái rebegését, innen tudom, ő is lehunyta a szemét. Így maradunk egy pillanatig. Csöndben, lehunyt szemmel, egymásnak döntött homlokkal. Végül Ash az arcát kissé felém tolja, így az orrával megböki az enyémet, kicsikarva egy mosolyt az ajkaimból.

- Tudom.. – még egyszer felém tolja az orrát, én pedig szégyenlősen odébb húzom az arcom, a mellkasába temetve mosolygok. Hogy min? Az égadta világon fogalmam sincs. Mindössze boldog vagyok. Igaz, hogy nagyvalószínűséggel eltört a csuklóm, és tropára tört a kocsi lökhárítója, meg amúgy is szakad az eső.. De ezek a dolgok mikor érdekeltek engem? Mindig is a legbénább helyzetekben vagyok a legboldogabb!

A vontató rögtön az után jött, ahogy elkezdett elállni az eső. Kihúzta a kocsit az árokból, jól lehordott minket, és gratulált a mutatványunkhoz, majd elvitt a kórházba. Én az odavezető úton elaludtam, így nem tudom mennyi időbe telt míg odaértünk. Kikészítettek az érzelmeim. Mindennel kapcsolatban.

Az idős pali kitett minket a kórháznál, a kocsit meg elvitte valamilyen szerelőhöz, hátha rendbe lehet hozni az elejét.. Én ugyan kétlem, mert félig lelógott az egész lökhárító, de azért reménykedjünk.

Most már lassan 2 órája ülünk itt a kórházban, arra várva, hogy megröntgenezzék a kezem, utána pedig bevigyenek a gipszelőbe. Aztán valami hasonló mentet fogunk eljátszani Ash bordáival is.. Erről még senki nem tud semmit.

-       – London Hayley Bree, kérem fáradjon a.. – a hang kirángat a fél álmos állapotomból, így muszáj a mellettem felpattanó srácra figyelnem, ahogy a bal kezemmel felhúz ültemből, és egyenesen a röntgenhez rángat. Ha nem lenne itt, én már rég bealudtam volna, de Ash valahogy nem álmos, így tartja bennem is a lelket. Meglepően jól tűri a várakozást. Sőt meglepően jól tűr mindent. A kocsiját, az esőt, a várakozást.. és a csöndet is. Mert amióta volt az a jelentünk nem szólalt meg. Nem tudom, az minek is számít, talán egy félre siklott gondolatnak, de tény, hogy akartam.. Most végre beismerem talán magamnak is az érzelmeim.

- ..Kérem az ólom mellényt tartsa magán, köszönöm – kissé fájdalmas szögben hajlok erre a furcsa cuccra, míg Irwin a nő mellett álldogálva mutogatva beszél.

Innentől már hamar megy minden, a nő közöli Ash-sel, hogy nagyobb dolgot nem tud a megrepedt bordákkal tenni, mint pihenni, és nem hirtelen mozogni, majd rendbe jön, nekem meg annyit mond, hogy 5 percen belül menjek a gipszelőbe, megcsinálják a csuklóm, aztán mehetünk is.
Ahogy beérünk a fehér szobába - igen, Ash is jön - megszólal a telefonja, amin - mi meglepetés - Ever hívja. Fel veszi, miközben nekem rendes szögbe hajlítják a csuklóm, és elkezdik rátekerni a gipszet.
- Persze. Igen. Jól vagyok.. Ha mondom! Igen, most csinálják.. Már itt is vagytok? Oké, 2. emelet. Várjatok meg kint.. Igen, szia - rám néz miután leteszi, és mellém ül az ágyra, miközben arra várok, hogy megszáradjon a kezemen ez a cucc.
- Jól tűröd - úgy mondja, mintha nem is nekem címezné, hisz még csak rám sem néz.
- Nagy ügy.. Egyszer már eltörtem a karom, most is túlélem. Kik jöttek? - egy picit megrázom a fejem, hogy a gonosz gondolatokat kizárjam az elmémből, amik Ever neve hallatán ugranak be.. 

A nő a nyakamba akasztja a kezem, bár tudom, hogy felesleges, hisz ahogy kiérünk innen, úgyis letépem az egészet. Ehhez még társul a papír a diagnózissal, és már tessékel is ki minket azzal a mondattal, hogy hat hét múlva találkozunk, akkor vágják le a kezemről. De már most tudom, hogy nem fogjuk látni egymást a következő törésemig.. Úgyis otthon fogom levágni.
A fél emeletnél találkozunk a többiekkel. Majdnem mindenki itt van Cal kivételével, ő most kedvtelen, így inkább otthon maradt. Ahogy megállunk, letámadnak a kérdésekkel, alig válaszolunk egyre, már jön a következő. Egy pillanattal később pedig az tűnik fel, hogy Luke áll előttem, és kissé fejcsóválva pimaszul bámulja a logó kezem, hisz már rég leszedtem azt a nyakbaakasztós szart, és bőszen mutogatom, hogy kb. mekkora állat volt az, amelyik erről tehet.
- Azért vigyázz! - fél ajkát beharapva bámul rám, miközben Zoe Mikey-nak magyaráz, mögöttük pedig Ever kissé mérgesen nézz Ash szemébe, míg a srác ugyancsak mutogat. Figyelmemet ismét Luke köti le, ahogy aggódva néz, majd spontán a még ép kezem után kap, és bepörget az ölelésébe. Nevetve kapaszkodok a vállába és ölelem át, ő pedig röhögve szorosabbra húzza a kezét körülöttem. Zoe aggódva szemlél minket, én is csodálkozok, hogy Luke ilyet tesz, de azért jó érzés. A vizes hajamba fúrja arcát, így kissé olyan érzésem támad, mintha jobban bírna a kelleténél.. Persze ez hülyeség.
 - Tudod, én halálra aggódtam magam, mikor Clifford közölte, hogy "Jah, csak eltörted a csukód".. - komolyan beszél a fülembe, és kuncogva hajtom a nyakam a feje irányába, a lehelete csikiz. Aztán egyik pillanatról a másikra felnézek, és meglátom mögötte a többieket. Ahogy Zoe bűnbánóan néz, Michael őt tanulmányozza, és mellettük pedig.. Ever Irwin felé hajol, aztán egyszerűen megcsókolja. Semmi habozás, vagy bármi. A száját a srácénak nyomja, aki egy másodperccel később visszacsókol..

 Azt hinnénk ha valami, hát egy baleset mindent megváltoztathat.. Aztán rájövünk, hogy mégsem. Egy csók sokkal több dolgot dönthet romba. Főleg ha nem mi kapjuk.
 Felnyithatja a szemünk, megváltoztathatja a hozzáállásunkat, és felboríthatja a belső nyugalmunkat..
Ott abban a pillanatban rájöttem valamire.  A majdnem nem számit. Sose számított.. Ha nyíltan mutatod ki azt, amit érzel, sokkal hamarabb történik minden. Gördülékenyebben, hogy úgy mondjam. De nem csak erre jöttem rá.. Világossá váltak az érzelmeim is. Az ahogy abban a pillanatban összeszorult a szívem, és gombóc nőtt a torkomba mindent elárul. Visszavonhatatlanul, és menthetetlenül beleszerettem.. Igen, a legjobb barátomba. Igen én. Igen.. Ashton Irwinbe.