9/2. Whatever

 Egy napot késett, ezért bocsánat. Rövid, ezért is!
És azért is, mert semmitmondó (szerintem).
De mivel fél fejezet, így remélem megérthető.. :)
Holnap jön a következő rész! :))
Komizzatok, és pipáljatok! 

Becka

Összezavarodtam. Minden értelemben. Hogy mit érzek, hogy ki is vagyok valójában, és, hogy Alex némiképp tényleg bölcsebb, mint én.. Bár ezt neki sosem fogom beismerni.

"Ashre mindig is úgy gondoltam, hogy ő az a srác, aki megért, aki támogat, akit akár hajnali kettőkor is felhívhatok, nem üvölt le. Igen, nagyjából ennyit jelentettünk egymásnak. Egy jó kis barátságot, kompromisszum nélkül, úgy, hogy az egyikünk az bármikor kiléphessen ha akar.. Mindössze azért nem fogadtunk sose 'örökké'-t a kusujjunkkal, mert valahogy tudtuk.. éreztük, hogy nincs rá szükség. Itt vagyunk, és leszünk is a másiknak. Nem kellett megbeszélni, éreztük ezt mi magunk. Mondhatni belénk volt kódolva, hogy ezt természetesnek vegyük. Barátok, kötelességek nélkül.. Vele nem kellett kezet fognom egy-egy fogadásnál, hisz tudtuk, hogy nem szegnénk meg.. A többiek ezen mindig csodálkoztak, mi meg sejtelmesen mosolyogtunk. Élveztük, hogy nem tudják, mennyire is ismerjük egymást. Abban az időben, mikor Ever közeledett Ash felé, nagyon hülyén éreztem magam. Mintha elárulnám a legjobb barátomat.. Túl suta - igen ez a jó szó - voltam ahhoz, hogy hamarabb kapcsoljak, hogy ez az érzés mit is takar. Amikor már rájöttem, akkor nyílalt belém, hogy valakit mindenképpen el fogok veszíteni. Az pedig rajtam múlott, hogy kit. De ez is kiderül majd idővel.."

- Túl gondolod a dolgokat, nyugi.. - nyugtatom magamat félhangosan, miközben tovább kattogok a dolgokon, Maddox felé tartva. Gyalog vagyok csak pár sarok, és addig is talán kiszellőzik a fejem. Bár ez kétséges, mert minduntalan mikor próbálok nem Everre, és Ashre, Ashre és Everre, meg a tervre gondolni, meg úgy amúgy Irwinre, egy fura érzés kap el, és nem ereszt. Olyan mikor megérzed a citrom ízét. Kiöblítheted a szád vagy 100-szor, attól még az utóíz ott marad. Ez van bennem is. Az az átkozott utóíz, Ash-sel kapocslatban, meg úgy amúgy ezzel a hétvégével.Utálom a megérzéseim, főleg mert mindig túl jók..

Nem tudom mit érzek, talán aggódok. Vagy féltem őket. Tényleg nem tudom. Csak zavar, hogy minden alkalommal, mikor kettejüket elképzelem, gombóc nő a torkomba, és azt kívánom, bárcsak.. London! - üvölt a tudatalattim, így hagyom, hogy a gondolat, ami ilyen hirtelen jött, meg se fogalmazódjon. Jobb is így. A kávéházhoz érve megint eláraszt az a töménytelen nyugalom, amit a hely maga okoz. Imádok itt lenni!

Maddoxnál sokan vannak, így át kell verekednem magam egy kisebb társaságon, közben meg Tom-ot is majdnem fellököm. A Kávézós részhez megyek, és a megszokott kétszemélyes asztalhoz sétálok, ahol Ash ül, a szemei fáradtan pislognak az asztalra, a kezeivel pedig halkan egy alapritmust ütöget a hamutartó mellett. Jobb-bal-jobb-jobb-bal-jobb-bal-bal.  Még múltkor a réten mutatta a platón, ő ezt dobolta, én pedig halkan All Time Low-ot énekeltem.Csak nekem jutnak egy-egy ilyen dologról emlékek az eszembe? Mindegy..

- Szia! - huppanok le elé, ő pedig elmosolyodik, és abbahagyja a dobolást.

- Cső.. - köszön, majd fürkészően néz, én pedig lesütöm a szemem. Jézus, miért csináltam ezt?! Mi van velem? Egy gyors mozdulattal odébb dobom az egyik tincsemet, és egy mosollyal nézek fel rá.

Még mindig engem nézz, azzal a pillantással, amivel ritkán szokott. Nem tudom mit jelenthet, mert általában gyorsan arcot vált, de most hagyja, hadd figyeljem meg őt. Egy kapucnis pulcsi lóg rajta, az ujjai fel vannak tűrve, és a haja kócosan meredezik az égnek. Nincs bezselézve, mindössze elaludta, és úgy hagyta. Tudatlanul, de mégis vidám érzés fog el, mikor rájövök, hogy ahogy ránézek egy szó jut csak eszembe.. az pedig nem más, mint a cuki. Mert az. Ahogy néz, ahogy áll a haja, de komolyan, még a lógó pulcsiját is hirtelen annak tartom. Az egész jelensége az.

- Mi vaan? - nevet fel az arcomon, hisz közben oldalra döntöttem a fejem és úgy figyeltem.

- Jah, semmi, bocs - szabadkozok rögtön.

- Rendeltem neked kávét, jó? - Már meg sem kérdezem, hogy milyet, hiszen kívülről fújuk egymás kedvenceit, így csak bólintok, és belekezdek a mondandómba.

- Ash, öö.. remélem azért nem vagy mérges. Tudod, Evernél krízis volt, én pedig rohantam hozzá, meg..

- Áh, nem számít.. - azt hiszem, hogy még folytatja, de nem szándékozik, és így némileg kínos csönd ül közénk. Kínos.. ez az egy szó az, ami köztünk sosem volt még. Most pedig hirtelen, itt van, nem mozdul, és egyikünk sem szólal meg. A pincér megjelenik, leteszi az italunkat, megköszönjük, és még mindig csöndben ülünk tovább.

- Miért kínos ez a némaság ennyire? - szalad ki a számon, ő meg felnevet.

 - Mert mindketten akarunk valamit mondani, de mégsem. Így nem kérdezzük meg a másikkal mi van, csak azon vagyunk, hogy hogyan tálaljuk a saját dolgainkat, úgy, hogy a másiknak ne legyen fura.. - von vállat, és muszáj biccentem, hogy igaza van. De vajon ő mit szeretne mondani?