16. Whatever

Az az idő semmilyen volt. Az a tipikus minden van, de semmi sincs. Tudjátok, amikor a napjaid azzal telnek, hogy hazaérsz, és neki dőlsz az ajtónak, és nincs kedved beljebb menni, mert tudod, hogy ahogy lépsz egyet, érzed a nyomást. Érzed, hogy tanulnod kell a másodfokú egyenleteket, a gyökvonást, a memoritereket, az angol irodalom nagyjairól kell olvasnod, házi dolgozatot írni egy bizonyos történelmi pillanatról, dátumokat tanulni a II. világháború idejéből, szélességi fokokat fújni fejből.. és amíg a küszöbön állsz, addig ez megszűnik. Nem vagy se kint, se bent. Nincsenek kötelességek, sem magánéleti gondok. Amíg a küszöbön állsz, nem vagy egy lúzer, a szerelmi életedet illetően. Nem vagy egy hazug barátnő, sem egy olyan hug, aki csak hátráltat. Nem vagy betáblázva tanulnivalókkal, követelményekkel. Csak egy lány vagy, a küszöbön. 

Ezt a pillanatot szeretem máig is legjobban a hazaérkezésben. A saját "se kint, se bent" pillanatomat. Mert utána megy minden tovább..

Azokon a napokon ugyanazt csináltam. Haza értem, tanultam, kávét ittam, tanultam, egy picit gondolkoztam, majd minden nap, körülbelül ugyanabban az időben, Mickeyval beszéltem telefonon. Valószínűleg tudta, hogy akkor van a törés pontom. Felhívott, néha csak 3 mondatra, és lerakta. De ez is elég volt a következő reggelig. Túléltem, mert muszáj  volt. Túléltem, mert nem akartam az önsajnálatomba merülni. Túléltem, mert célként nem Ő lebegett előttem, hanem a bizonyítványom. És ez némi kép segített. De voltak gyenge pillanataim. Például az álmaim. Azokat nem irányíthattam, így egy idő után mindennaposak lettek a "vele töltött" éjjelek. Álmodtam róla, mert tudatalattimat nem irányíthatom. 

Vizsga időszak. Hétvégi zsúfoltság. Lefőtt kávé illat. Mikrózott kaja, ami kihűlt. Kimerültség. Tanulás. Szótárazás. Magolás. Fáradt vagyok-elegem van életérzés. Gondolatelterelés gyanánt bömbölő zene, persze csak abban a kevés időben, ami marad. Alvás, evés, alvás, ismétlés.

Pörög minden, tartom a tempót, de már nem bírom sokáig. Mickey gyakran lóg nálunk, hivatalosan is a tanulótársam lett. Luke föciből segít. Ash pedig azzal, ha nem látom. Most a tanulásra kéne összpontosítanom, de így is nehéz. Ha valaki felé érzéseket táplálsz, akaratlanul is mindig rá gondolsz. Tudatalatt vagy tudatosan, de nem szabadulsz tőle. Ha nem látod, csak magadat kínzod, de legalább nem futsz fölösleges köröket. Luke is tudja ezt. Próbál segíteni. Értékelem, meg minden, de azzal nem jutok előrébb, ha bemagoltatja velem egész Dél- Amerika adatait..

A történelem szar. Gyűlölöm. És Asht is, mert neki megy. És Michaelt is, mert elmondta neki, hogy szenvedek vele. És az emiatt keletkezett ciki szituációt is. De komolyan sok gáz helyzetem volt, de ez mindenen túltesz. Most is mi ez? Sétálok haza, és megint ezen agyalok. Hogy is volt..

Ültünk a folyosón Lukekal és Mickeyval,  én a földön, ők a padon, és nézegettük az irodalmat. Erre ez az idióta odajött (mármint Ash), és leguggolt velem szembe. Tudta, hogy direkt kerülöm. Tudta, hogy nem akarom látni. Ennek az okát titkoltam, de tudta, hogy jelenleg nem kívánatos ember a közelemben. És mégis ott volt, velem szemben. Csak egy pillanatra néztem rá, majd a könyvet szuggerálva lapoztam egyet.

Egy picit közelebb jött.

- Tudom, hogy valami oknál fogva meggyűlöltél, amit sosem fogok megérteni.. De mindegy, leszarom, figyelj itt vannak a töri jegyzeteim, tudom, hogy rászorulsz a javításra Mr. Rixonnál. Szóval kellenek? - nyúlt a táskájába, és már nyomta is a kezembe őket. Lefagyva néztem rá, aztán Michaelre. Oh, kapja be, de komolyan! Meg ez a szöveg?! "Rászorulsz." Oké, elismerem, lehet akkor, ott túlreagáltam. De annyira lekicsinylőnek éreztem az egész helyzetet. És fájt. Az egész.

- Ash.. - ejtettem ki kissé fájdalmasan a nevét - szánj meg inkább mást. Bárkit, a francba is! Csak engem hagyj békén - vontam vállat, bár kissé gépiesen hatott. Amint megállt a keze a levegőben, azt a pillanatnyi lefagyását kihasználva felpattantam és besiettem a terembe. Az a 45 perc túl hosszú volt. Tudom, hogy gonosz voltam. De majd Ever megvigasztalja. Vagy valami ilyesmi. Ő túléli. Én pedig nem szorulok rá senki szánakozására.
Hazafelé battyogva persze átgondolva talán tényleg bunkó voltam. De így utólag már nem számít. Út közben tettem egy gyors kitérőt Maddoxhoz, és egy kávéval folytattam az utam.
- Megjöttem - ordítottam, bár tudtam hogy hiába. Senki sincs itthon.
- Szia - vagy mégis?
- Anyu? Hát te? - nézek rá csodálkozva, miközben a táskámat a konyhaasztalra dobom, a cipőmet pedig a sarokba rúgom.
- Hamar végeztem. Ez a postaládában volt. Neked jött - tesz a táskámra a nagy sárga borítékot - Amúgy hogy vagy?
- Fáradtan. Lenyomott az egész nap, minden más is, és sok a tanulnivalóm - sóhajtok, majd a poharam aljáról kiiszom a maradékot.
- Hát akkor tanulj. Időd van. Ha akarsz maradhatsz itt az asztalnál - ajánlja fől, majd a szavamat meg sem várva odébb pakolja a cuccait, hogy elférjek. Megkönnyebbülten nézek rá, hogy nem kell becsörtetnem a szobámba mindenemmel együtt. A táskámba csúsztatom a feladó nélküli levelet, és előveszem a matekot. És a föcit. Meg a magyart. A törit későbbre hagyom. Szétterítem a tankönyveim, a füzetem, majd a hajam hanyag kontyba kötve neki látok megoldani a matekpéldákat. Közben félig a föcin is dolgozom, arra is kell egy házi dolgozat, amihez muszáj a laptopom. Megpróbálkozom a lehetetlennel..
- Anyu..
- Mond.
- Tudod kéne a laptopom.. - nézek rá elhúzott szájjal.
- Idehozom, na - abbahagyja a ténykedését, és besiet a szobámba. Majd visszajön, elém teszi a gépem, és visszamegy a nappaliba. Ma segítőkész. Úgy látszik ez egy ilyen felborult nap. Na mindegy.
Röpke 2-3 óra múlva hullaként vonszolom magamat be a szobámba. Az ágyra dobom a táskám, és én is rádőlök. A táska a hirtelen huppanásomtól ugrik egyet, és lezuhan a földre.
- Francba már! - fordulok hasra és csúszok az ágy végéhez, hogy kapkodva visszadobáljam a cuccaim a tatyómba. Ahogy monoton módon pakolom a tankönyveket, a kezembe akad a levél.
- Mi a szar ez?! - forgatom meg, majd a táskát a földön hagyva törökülésbe tornázom magam, és megfordítom a levelet. Cirkalmas, de hanyag betűkkel van rajta a nevem. Mindkettő oldalt. De ez az össz. ami rajta van.
Feltépem, és belenézek. A vastagságán éreztem, hogy sok papír lesz benne, de hogy ennyi! Kihúzom az összeset, és mérgesen fújok egyet. Ezt nem hiszem el. Ez egy akkora.. nem is tudom. Egyszerre érzek melegséget, és mérget. Egyszerre érzem, hogy a szeretetem nő, a dühömmel együtt. És a csalódottsággal, hogy tartanom kell magam, és nem beszélni Vele, mert én járom meg.
Töri jegyzetek. De nagyon sok. Mind cirkalmas, de hanyag betűkkel. Ashtől mind. Ahogy nézem a jegyzeteket, látok közéjük csúsztatva egy sima lapot. Kihúzom.

Csak sejtem, hogy miért vagy rám dühös. De amit sejtek, már az is épp elég, h az legyél. Tudom, h elég köcsögül fogalmaztam, de csak úgy jött én is mérges vagyok rád. Jóban vagyunk, aztán nem. Ez szemétség, és te is tudod, h fasz voltál ezen a téren. Látlak naponta, látlak a többiekkel, és csak nem tudom felfogni, h miért lettél nekem "kirakat". Ha értesz..  Olyan mintha azt mondanák, h te figyelj, többé nem focizhatsz, de a pálya szélén állhatsz, és nézheted a többieket. Ez szar érzés. Na mindegy, remélem jó okod van kerülni engem.
Ami pedig a törit illeti. Már csak akár lezárásként is, de segíteni akartam. Hiszen a töri miatt találkoztunk, nemde? A lényeg, h ha tényleg véglegesen leakarsz tudni azzal, h "hagyjalak békén" - ahogy mondtad, akkor ezt tekintsd annak. Segítek, mert a barátok ilyenek. Hacsak egyszer voltak azok, akkor is. Remélem átmész a vizsgán.
Ami a jegyzeteimet illeti.. Tartsd meg. Ha akarsz még valaha is beszélni, akkor ott lesznek nálad, h ürügyként visszaadd!  Remélem visszakerülnek hozzám. Hiányollak..

Ölel,
Ash

Most sírjak, nevesek, vagy képzeljem el az utolsó előtti szavát, hátha akkor megnyugszom? Félek egyik sem jó megoldás. De mi az? Mi a jó? Van egyáltalán ilyen? Tisztáznom kéne. Igen ez lesz a legjobb. Valószínűleg utál. Totálisan semmibe fog venni mostantól, olvasnom kell a sorok között! Ez az utolsó cérnája a barátságunknak. Vagy megfogom, és visszatalálok hozzá, vagy szépen elfelejthetem. Végleg. De én ezt nem akarom. A franc az egészbe. Az egész gyerekbe, úgy mindenestül.
Meredten nézek a firkantott sorokra, és a gondosan kihúzott szavait fürkészem. Egy helyen még ki is lyukadt a papír, annyira elakarta takarni az eredeti szót. Hát így szokott ez lenni. Sok mindent el akarunk rejteni, és mégis ki kívánkozik. Akár csak az érzések. A telefonért nyúlok, és a régen használt számot kezdem bepötyögni. Rögtön kiírja a nevet.
Viszont a sors fintora vagy nem, de megcsörren a kezemben az a szar. Már ennyi az idő? És nesze, megint. Ugyanannyi az idő, mint mindig mikor csörög. Michael hív, mert tudja, hogy most vagyok annál a pontnál. De ez most teljesen más. Most rohadtul nem elég 3 mondat. Ennél most több kell, hogy megállítson az érzéseim tisztázásában. Már rég nem emlékszem, hogy mit is akarok, vagy valaha mit akartam. Most már csak Asht szeretném visszakapni. Ez lebeg a szemem előtt.

Soká jött megint.. Tudom. De azért kommentet kérlek 

hagyjatok, kíváncsi vagyok a véleményetekre! :)

(A helyesírási hibákért elnézést, most hajnalban

írtam az egészet)

Becka