15. Whatever

 Elsőre is, srácok most már nem tudok hányszor bocsánatot kérni, hogy szünetben nem hoztam részt! Tényleg! :(

Nem is húzom a szavakat, itt van a 15-ik, remélem tetszik majd, és írtok pár sort. :)

Elképesztően köszönöm, hogy túl léptük a 20 ezer megtekintést! Ez nagyon nagy szám.. nekem legalábbis! 

Ami pedig azt illeti, nem tudok mostanában a kommentekre válaszolni, így megtenném itt:

Just me: Nálunk a karácsony mindig nézet eltérések tömege, sosincs egyetértés. De ez már lassan hagyomány, utólag mindig csak nevetünk rajta.:) Remélem jól telt azért nektek, és a szilveszter is hasonló volt! :)  

PS: Srácok írom a következőt, de tényleg nehezen haladok, és ezért ne legyetek se csalódottak, se dühösek!  

Becka

Csönd van. Nagyon nagy csönd. Ráadásul kínos. Ajaj.

 - London, mondj valamit, bármilyen témát dobj be, tényleg akármit.. Csak csináld már  - gondolom magamban, bár hiába. Semmi ötlet, semmi téma, és talán nem is lenne jó elterelni az el nem hangzott szavakról a figyelmet. Vannak olyan dolgok, amiket a jelenben kell megbeszélni, mert később sose kerülnek elő. Ott lebegnek, ott van a légkörben, a rejtett gesztusokban, és csak azért marad örökre  "élő", mert sose lett lezárva. Hogy is mondta ezt egy író? Ja, megvan.

Ha megírjuk egy történet végét, statikus műalkotássá válik: a kör bezárul. Ha nem, mások képzeletére bízzuk, s ezáltal örök élete lesz.

Azt hiszem ez ideillő. Ha most e fölött elsiklunk, tovább lökjük ezt a bizarr szituációt, akkor Lukeban is, és bennem is örökre élni fog ennek a párbeszédnek a latolgatása. Nem zárjuk le, így amihez éppen hajlunk, a gondolatainkat afelé az irányba fogjuk lökni. A remény éltet vagy akár öl. Attól függ, hogy az ember honnan nézi. És ebben a helyzetben mindenképpen Lukenak fog nagyobbat ütni az igazság, én csak kimondom. Hogy lehettem ennyire félre érthető? Mi a franc sulykolta őt arra, hogy azt higgye, amit? A világ legnagyobb lúzere vagyok. Ez lassan már tény.

-Figyelj, én csak.. - kezdi, de megakad. A tarkójához nyúlva beletúr a hajába, majd fájdalmasan beszívja a levegőt. Hátradől. Tehetetlenül érzem magam, mégsem tudok felé fordulni, késztetést érzek arra, hogy a dohányzó asztalt bámuljam, mert rá képtelen vagyok nézni. Az ember figyel, néz, de sosem lát semmit. Ez mindig így van. Hajtjuk azt amit sose érhetünk el, mert ettől vonzó igazán, ami pedig az orrunk előtt van, sőt még más is szól róla, azt figyelemre sem méltatjuk.

- Tudod.. - kezdi újra, de megint félbeszakad. Nem tudja elmondani, sem elmagyarázni.

Nagyot sóhajtok, a fejemet a csuklómra támasztom, és próbálom kitisztítani a gondolataimat. Mi is történt pontosan? 

Fázósan húzom a kezemet szorosabbra magam körül, és próbálok nem feszengeni, hogy Luke egyedül hagyott a nappalijukban. Idegennek érzem magam, nem illek ebbe bele. Már vagy 2 perce elment, azt sem tudom mit csinál, én pedig próbálok nem teljesen idiótának festeni egy zsúfolt, de mégis üres lakásban. 

Csörömpölést hallok, és a hang irányába kapom a fejem, miközben ijedtemben ugrok egyet. Egy téglából kirakott ív alatt sétálok át, és látom meg a kapkodó srácot, aki eltört egy poharat. Vagy talán kettőt. Elég sok szilánk van a földön.

Tehetetlenül guggol, és emeli fel a tálcát a kezébe. 

- Várj segítek! - sietek mellé, majd megkerülve szembe guggolok vele, és a nagyobb szilánkokat a tenyerembe szedve küldöm el egy söprűért. Miközben a kukába dobálom az üvegdarabokat, próbálok nem belelépni a földön maradtakba. 

- London, hoztam seprűt, itt van - nyújtja nekem, én pedig egy lépést tennék felé, de még félúton meglátom a csillogó kis vacakot a földön, így megbillenek, és a kezemmel kalimpálva (meg kell hagyni idétlenül festhetek) próbálom visszanyerni az egyensúlyom. 

Luke engedi a seprűt a földre hullani, és a csuklómat elkapva, átlépi a szilánkos zónát. Túl idilli, túl mély, és túl sok ez a pillanat egyszerre, és mire felfognám, már ezt a határt is túl lépjük. A szemeim elkerekednek, és csodálkozva próbálok Luke szemébe nézni, de az övé csukva van. Mondjuk ez így szokás nem? Az ember csókolózás közben lehunyja a szemét..

Nagyot sóhajtok. Ismét.

Ebben a pár percben a létező összes skálát kiütöttük a kínosságról. Sőt még annál is többet. Sose tudtam az érzelmeimet kezelni, mindig meggondolatlanul mondom ki a dolgokat, és mellé sokszor szabadkozok is. Töménytelen sok rossz tulajdonságom van, de az igazán durva az, hogy nem tudom eltűrni, hogy valaki félre értsen. Azt tisztáznom kell. Mert az az én hibám. És már megint.. Magamat hibáztatom, pedig.. 

Kit érdekel, most erről tényleg én tehetek.

- Mivel értettél félre? - kérdezem végül. 

- Bassza meg nem tudtam, hogy félre értelek. Tisztázhattuk volna - dühösen mered rám, válaszra várva.

- Jah, sok mindent lehetett volna. De ez feltételes mód, és tudod, hogy nem véletlenül.

- Ember, nem én hívtalak, hogy gyere utánam! - kezdi felemelni a hangját.

- Igen, mert a kicseszett iskolában hagytam a táskám! - dühödten meredek rá, majd mikor nem veszi a lapot, és még neki áll feljebb, felpattanok a kanapéról, és úgy vágom a fejéhez, hogy egy havert csak úgy nem smárolunk le!

- London, ki a francról beszéltél akkor annyiszor? Az elszórt titokzatos mondatok, amik már mindenkit a sírba visznek.. kiről szóltak? - közelebb lép hozzám - Ki az akiről ennyi gondolatod van, és mégsem mersz lépni? - összehúzott szemmel áll előttem.

- Francba az egésszel! - akadok ki, és a fejemet elfordítva hitetlenül harapok a számba. 

- L, ez most már tényleg fontos, túl sokat tépődsz, néha észre sem veszed, hogy kimondod a dolgokat! - veszi halkabbra a hangját, de még mindig nem akarok neki ezen a téren megnyílni. - Naa, kérlek mond el!

- Azt csinálok, amit akarok!

Elmosolyodik. Ezzel csak még jobban felidegesít, de tényleg rám nevet. 

- Michael? - tippel. A szememet forgatom. - Cal?

- Most komolyan? - nevetek fel kínomban. 

- Ash? - lefagyok. Ez az a pillanat, amikor 2 másodperced van eldönteni, hogy hazudj-e vagy sem. Amikor 2 másodperc elég arra, hogy több ezer dolgot mérlegelj. Elég arra, hogy átgondold, hogy megéri-e elmondani. Megéri-e a kockázat, hogy valakiben megbíz, vagy esetleg az, hogy nyíltan beszélj a benned zajló dolgokról. Hogy nyíltan oszd meg valakivel a terhed, a bőröndöd, amit már egy ideje cipelsz. Azt, amit titkolsz. Azt a dolgot, amit nem biztos, hogy egy olyan embernek kell elmondanod, aki érez feléd valamit. Vagy aki beleszeretett abba a gondolatba, hogy őt szereted. Mert ez más ám. Hogy valaki a gondolat miatt - hogy szereted - kedvel meg, vagy ténylegesen külső tényezők nélkül érez feléd valamit. Komolyan fog ezután venni? A saját hasznára fogja használni, azt hogy tud rólad egy ilyet? Segíteni fog?

2 másodperc. Mindössze ennyi elég volt ahhoz, hogy ez eldőljön. Nem tartott több ideig. Nem is kellett. 

- Beszarás. 

Ez volt az első mondat, ami Luke száját elhagyta, mikor leesett neki. Ez volt az első kifejezés, amivel az érzelmeimet illette Ashton felé. De koránt sem az utolsó. Belegondolni is hosszú, mennyi mindent mondott már az érzelmi világomra.

Olyan mint egy vihar. Egy tomboló, őrjöngő, de azért szeretet teljes vihar. Vagy éppen beszarás. A két kifejezés között bőven van átmenet, és nem is igyekezett eltitkolni előlem őket. 

Amúgy fogalmam sincsen, hogyan döntöttem volna. Ahhoz már túl régen volt, hogy emlékezzek. Talán ha nem jön rá az arcomból, nem árultam volna el neki. De simán lehet, hogy igen. Már nem emlékszem, hiszem nem bír nagy jelentéssel. De azt igenis tudom, hogy Lukenak ebben az egész történetben szerepe volt. Valahogy úgy tartják, hogy azok a pillanatok, amiket nem becsülünk meg, amik csak úgy tovább mennek maguk mögött nem hagyva semmit.. Na ezek azok, amik később, visszagondolva, sok mindent megváltoztathatnak. 

- Nem tudja, igaz? - dől neki a falnak.
- Miért tudná?
- Nem tudom, rajtad már nem igazodom ki.. - sóhajt egyet - De azt hiszem ne haragudj. Rájöhettem volna - legyintek egyet, majd szembe fordulok vele.
- De tartsuk meg ezt egymás között, jó?
- Mit?
- Hát ezt így itt - mutatok a kettőnk közötti térre.
- A csókot?
- Is. Azt is.
- Meg, hogy szereted Ash-t? - gombóc nő a torkomba.
- Igen.. - zavartan lepillantok, majd vissza rá.
- Jó - mosolyog rám.
- Megígéred? - nézek mélyen a szemébe.  
- Megígérem!

Én pedig hittem neki.